A fiú titokban lefényképezi az anyját, bár az megtiltotta neki. Mikor elmondja miért, melegséggel telik meg szívünk!

A fiú gondolatai egész éjjel a fejemben forogtak, hiszen ezek nagyon fontos gondolatok voltak.  Az, hogy mi hogyan látjuk magunkat, nem egyezik meg azzal, ahogyan mások látnak bennünket s ez különösen igaz a gyermekeinkre.

“Amikor szokásomhoz híven fényképeket nézegettem a telefonomon, elképedtem, amikor megláttam ezt,” írja a fiú anyja. “Az egyik rólam készült fotón fekszem a strandon, csukott szemmel, teljesen kimerülve.”

Nagyon sokkolt az amit, láttam. Ki készítette ezt a szörnyű képet rólam? Megvetettem magam, egyre jobba, már majdnem el is sírtam magam, elkezdtem könnyezni. Mikor éppen letöröltem egy könnycseppet az arcomról,  bejött a fiam. “Tudod, hogy ki csinálta ezt a képet?” kérdeztem tőle. Megfordultam, megmutattam neki a képet, neki pedig fülig ért a szája.

“Igen anyu, tudom, én készítettem, amikor a tengernél voltunk. Te ott feküdtél, annyira nyugodtan, olyan szép voltál, hogy muszáj volt rólad egy képet csinálnom.”

“Mondtam, hogy mindig előbb kérdd el a telefonom, mielőtt fotózol vele!” emlékeztette őt az anya. “Tudom, anya,” mondta a fia. “De nézd csak, olyan szép vagy! Komolyan!”

Nézegettem a képet, újra és újra,  megpróbáltam a fiam szemével nézni. A lányom is odajött, ránézett a képre a vállam fölött. “Ez olyan, mint egy szép képeslap, anya! Imádom! ” mondja,  s az arcán őszinte mosoly jelenik meg. “Te olyan szép vagy!”

Mély lélegzetet vettem, rájöttem, hogy most tényleg ez volt az, ami hallani akartam. Amikor először láttam ezt a képet, sok hibát találtam magamon,   de amikor jobban megnéztem, sok más dolog is észrevettem:

A combjaim még mindig túl nagyok és kövérek. De azt is láttam, hogy egy elfáradt édesanya több órát tölt a tengerparton imádott gyermekeivel.

Még mindig túl pufókok a karjaim. De azt is láttam, hogy ezek egy anya karjai, ahol gyermekei biztonságban érzik magukat. Ezek a karok emelik fel a gyerkőcöket, hogy ne vágja el az éles kő a talpukat.

Ezek után még mindig  egy meglehetősen kövér, fekete fürdőruhás nőt láttam a képen, akinek problémája van az alakjával.De ugyanakkor egy kalandszerető anyát is láttam a képen, aki imádja a gyerekeit.

Amennyire vissza tudok emlékezni, én is küzdöttem a súlyommal, sok más nőhöz hasonlóan. Ez olyan dolog volt, amit el kellet fogadnom. Én valószínűleg sosem leszek olyan vékony, mint egy modell, hiszen nem olyan az alkatom.

Most több a súlyom, mint az elmúlt 10 évben valaha volt.  Mégsem hagyom, hogy ez befolyásolja a boldogságomat. Szeretek játszani a gyerekeimmel a szabadban nyáron. Sokszor hordok fürdőruhát a strandon és néha úgy érzem, vonzó is vagyok benne. Talán még nem vagyok ebben teljesen biztos, de tudom, hogy  a helyes irányba haladok!

Talán ez azért van így, mert egyre idősebb és lazább vagyok? Vagy azért, mert tudom, hogy a gyerekeim mindig szeretetteljesen néznek rám? Egy dolog biztos: én nem utálom a testem. Én továbbra is a magam módján fogok élni és teszem a dolgomat, szokásaimon sem változtatok.

De most azt akarom, hogy én is el tudjam fogadjam a testemet olyannak amilyen, és megtanuljam szeretni azt.  Minden tőlem telhetőt megteszek azért, hogy úgy láthassam magam, ahogy a gyermekeim látnak.

“Nagyon hálás vagyok a gyerekeimnek. “Szeretlek Benneteket! ”

Milyen csodálatos és bátor ez a nő, milyen fantasztikusak a gyerekei! Ez a történet tényleg meghat minket és rájövünk: legyünk hálásak azért, amink van!

 

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.